Oldalak

4. Első nap Olaszországban

Emlékszem… szép őszi nap reggelén történt … Enyhe szellő fújdogált, derűsen sütött a nap …De hagyjuk is a szentimentalizmust…  Leszállt a gép, és mi mit sem sejtve, azt gondolván elég olasz nyelvtudással rendelkezünk, valamint kellő bátorsággal ahhoz, hogy  itt kezdjünk valamit, valami mást az életünkkel… letettük lábunkat Olaszország földjére. 
Megittuk életünk első olasz kávéját, amit mikor megláttam azt mondtam – Ez kávé? Ez nem kávé! Átvertek Apa. – Apró csészécske alján lötyögött kevéske sűrű, fekete, ámde igen keserű „valamiféle” folyadék. … de hajnalig nem aludtunk tőle…
 
Az olasz ügynökség egyik munkatársa érkezett értünk a repülőtérre … egy nő. Egy OLASZ nő! Tökéletes smink, legújabb divat, hatalmas napszemüveg … hadarva, nápolyi dialektussal beszélve… alig értettünk valamit … Elvitt minket az autóján, Nápoly „túlfelére” az ügynökség irodájába… igen, jól gondolod: a bőröndökkel együtt. Csúcsforgalom volt!

Tudom, ezzel nem mondtam neked semmit, de bárhogy is ecsetelném, azt át kell élni, különben nem lehet megérteni! Hacsak voltál már Nápolyban és láttad!
Érthetetlen számomra még most is, az a vakmerőség, vagy inkább őrültség, amivel az úton akár autóval akár motorral, vagy akár gyalogosan közlekednek! Ott kezdtem el szívrohamot kapni, amikor olasz „barátnőnk” (Rosella – továbbiakban Rózi) vezetési stílusát megláttam, ott pedig kaptam is egyet, amikor láttam, hogy mindenki így vezet! A távolságok cm-ek, mindenki dudál, a piros lámpa csak jó tanács, azt, hogy hány sávos az út és melyik sáv hová vezet azt csak az „ördög tudja” honnan tudják, a KRESZ-t jobb ha a hátad mögé dobod, és nem hagyod, hogy elguruljon a reggeli nyugtatód, amit felírt a doki.


Mert ha addig nem is, de azután biztosan elvisz a mentő, mikor meglátod, hogy a dugóban a másik sávban álló autó és te közéd beállt motoros, felteszi lábát az autód kerekére – mintegy megtámaszkodva, majd onnan elrugaszkodva indul útjára, bevágva eléd, átszáguldva a másik sávba, félig elsodorva a visszapillantó tükröt.
Mármint ha… és még egyszer mondom, HA odajut érted a mentő…

Az irodában. 
Ott egész délelőtt azt vártunk, hogy végre történjen valami, de azon túl, hogy egy szobában ültünk másik két emberkével együtt – az egyikükről kiderült, hogy ő is magyar, a „szentem” -  nem történt semmi… majd újdonsült „kedves” olasz ismerősünk (Rózi) közölte, hogy menjünk – az általunk még ismeretlen címen lévő – lakásunkba, ahol majd lakni fogunk, kalauzunk a fent említett magyar leányzó lesz. Itt szólalt meg a fejünkben először a riasztócsengő..! … mert ne kérdezd  meg, hogy miért is kellett egész délelőtt egy irodai szobában ülnünk, ahol az égvilágon semmi nem történt…!


Az irodától kb. 2 km a lakás… gyalog, macskaköveken húzva a bőröndöket, a szemétben és a mocsokban (Ez az igazság! Nem tudsz nekem olyan dolgot mondani ami nem volt a földön!!!!) Az utcák zsúfolásig telve emberek hadával...

Magyar kísérőnk is azzal a magyar ügynökséggel volt kapcsolatban mint mi … Már 2 hónapja volt Nápolyban, munka nélkül … csupa rossz tapasztalattal a háta mögött, és aki egész 40 perces gyalog megtett utunkon a helyzetünk reménytelenségét ecsetelte, és tudásának minden „bölcsességével” biztatott minket a totális és egyre reménytelenebb kétségbeesésre.

Természetesen fel voltunk készülve arra, hogy át kell majd kelnünk bizonyos akadályokon, mielőtt az álmaink megvalósulnának… így, ez a lelki terrornak szánt … „megmondom a frankót, mert én már régóta tűröm” c. megfélemlítési forma, nem érte el célját. 

Valamint eme kellemesnek nem mondható, ámde annál hosszabbnak tűnő kényszergyaloglás közben, magyar honfitársunk elbeszéléséből több más (számunkra fontosabb) dolog is kiderült… Együtt fogunk lakni vele, ugyanabban a lakásban, csak mi egy másik szobában. A lakásban nincs mosógép, és nem működik a hűtő, nincsenek evőeszközök, és edények, nincs elég ágynemű, takaró, hiányoznak a párnák … ja, és hogy van egy másik lakótársunk is, aki készül elmenni a napokban dolgozni, de még nem tudja mikor…még nincs időpont, és szerződés. … és hogy mi, egy kétszobás lakás melyik szobájában fogunk lakni, ha már ott laknak ketten…??... nos a jó ég tudta!... és az hogy a lakás és minden „gratis”, az csak lila folt egy fekete tehénen …

A fizetésünkből, ha majd dolgozunk – egyszer – levonják a költségeket. Mindent, mit ránk költenek, míg Nápolyban vagyunk. (lakbér, IPASVI vizsgadíj, nyelvtanfolyam ára … stb…  Csakhogy nekünk az olasz ügynökséggel nem volt szerződésünk, így azt sem tudtuk, hogy mennyi az annyi… és ez itt, mint később kiderült, csak a jéghegy csúcsa volt.
Itt újra megszólalt a csengő.

A bolgár lány, aki addig ott lakott a másik szobában, mikor meglátott minket, összepakolt, és elköltözött a barátnőjéhez. :-) Közölte, neki elég volt ennyi! Ő sem kapott munkát az ügynökségtől, akkor már egy hónapja.
Így lett nekünk egy szobánk, kényelmes franciaággyal, utcára néző ablakkal … közvetlenül alattunk, templomi haranggal.
Ugye nem kell mondanom mi történt minden reggel 8:30-kor!
 
Előző bejegyzés                                Következő bejegyzés